Bizonytalan vendég

Windsor Pub, tegnap este:

-Akkor ebből a pálinkából mennyit kértek?
-Nem tudom. Hányan jöttünk be?

Béla

Ezt a tegnap este hallott sztorit muszáj leírnom. Úgysem lesz ismerős senkinek, mert ahogyan én sem, ti sem néztek soha pornót. Hát kollégám nézett. Vitték neki, hogy ez kihagyhatatlan. Gyönyörű példája a Magyar amatőr filmesek művészi, mondanivalóval tarkított kifejezésmódjának. Igazi hungaricum. Van, aki szerint a hét fő bűnbe ilyen dolgok tartoznak, mint borba kólát önteni, alkoholmentes sört inni, pornóba sztorit vinni... Ímhol az bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt. Meg kollégáim rekeszizmát napok óta.

Béla kényelmesen tévézget feleségével otthonukban. A műsor nem túl izgalmas, Béláné meg is unja hamar, egyéb örömökre áhítozik. De ez nem Béla estéje. Az örök NŐ által gyújtott tűz már a múlté, a lenyugvó nap ereje mese, az óra fél hatot mutat. Igen, Bélának nem állt föl. Ez gond. Sőt, probléma. Mert ha egy nő kívánja, akkor nincs mese.

- Nem baj Béla, akkor hívj valakit, aki teljesít helyetted.

Becsületére legyen mondva, ezt már nem bízta a véletlenre. Felemelte a telefont, snitt, és már ott is volt két szép szál legény. Ők aztán nem kímélték az asszonyt, ahogy azt az amatőr rendező megálmodta az édeshármas minden formájából mutattak ízelítőt. Egyszer még Béla is benyitott a szobába, de csak egy lemondó legyintés volt a szerepe. Zseniális. Képzelem mennyi ereje teljében lévő fiatalember törölgette a könnyeit a nem épp erre a célra odakészített papír zsebkendőbe, bokára eresztett boxeralsóban ezt látva.
De a filmművész zsenialitása itt még nem merült ki. Mert aki az összekent arcú erőltetett kamerábavigyor után a film végét, neadj' isten a stáblistát várta, az készíthette a könnyeinek a következő zsebkendőt. Ugyanis Béláné megest kívánós lett, és leszalasztotta odaadó férjurát a közértbe némi édességért. A sarkon persze ott fújta a füstöt a két helyi mácsó.

- Te, nem kéne valamit mondani a Bélának?
- De. Ööö, Béla! Ne haragudjá'má', hogy úgy megbasztuk az asszonyt!

Béla erre nem szólt semmit, csak fentebb említett lemondó legyintésével nyugtázta, hogy hát ugye ha egy nő akar valamit, azt biz el is éri.

Mürmi

Némi szocreál hangulat fogott el a mai napon. Beindult az emléközön egy ártatlan mondat hatására. Történetesen, hogy milyen dolog már kéremszépen, hogy a Kozármisleny a Pécset megverte a kupában!!? Hát az olyan focis dolog, mondom. Dehát erről volt kollégám jutott eszembe, meghát néhány sztori vele kapcsolatban.

Feri bácsi - de nevezzük csak Mürminek - sosem volt nagyravágyó ember. Elvei viszont voltak, és ezekhez makacsul ragaszkodott is. Például amit a maszek hoz, az az övé. Az asszonynak ahhoz semmi köze. Kocsmába meg úgysem engedi el soha, szóval az a kis maszek pénz nincs is akkora veszélyben. Dehát Feri bácsi sok éve volt már házas, unokák is voltak már. A szenvedély meg azért csak kell az élethez. Szóval maradt neki a foci. Minden vasárnap. Kijárt a meccsekre, szurkolt a csapatnak. Az asszony meg büszkén szedte neki az aranysárga húslevest, sűrűn bólogatva vehemens szavaira, hogyhát ez a Kovácskettő megint kihagyta a tizenegyest, azannyaruristenit! A második félidőben meg les volt, a bíró örüljön, hogy nem verték meg.
Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy Feri bácsi sosem tudta mi az a les, Kovácskettőt meg nem ismerte volna meg az utcán fényes nappal sem. Az öreg húsz éven át minden vasárnap a kocsmában sörözött, és hihetetlen tehetséggel színezte ki, majd ültette át egyes szám első személybe a meccs után hallott sztorikat. Merthát amit a maszek hoz, az az övé...
Maszek meg mindig akadt. Egy alkalommal Feri bácsi az egyik multi aktuális szórólapjából szemezgetett. Valami nagyon megtetszett neki, mert éktelen kacagásba kezdet.
- Na, Feri bá'! Mit írnak?
- Jajj, gyerek. Ezt nem hiszed el... Szomszéd asszony áthívott a múltkor. Eltörött a fregoli, hegesszem már meg. Nade mondom szar lemezből van, szétég ez a picsába. Mindegy, vasdarabbal kimerevítettem neki. Adott egy ötszázast, meg két üveg sört.
- És?
- És??? Ehun e! Nyócszáz forinté' veszel újat!
Hát, a közösség építő szelleme is számít valamit, meg hogy nem kellett a bevált ruhaszárítót kidobni. Gondolom...

Feri bácsi amúgy alacsony, pocakos szaki volt. Még az üveggyárban dolgoztunk együtt. Amikor odakerültem ő már rutinos mester volt. Az ezergombos célszámítógépen három gombnyomással még a holdraszállást is levezényelte volna, ha Armstrongék össze lettek volna kötve az automata kemencét irányító rendszerrel. Kíváncsi - és nyilván értelmes - kérdéseimre mindig nagyot szívott a cigarettájába, de közben félrebillentett fejjel hunyorítva bólogatott, jelezve, hogy tudja a választ nem az időt húzza, dehát csak nem éghet már el az a talpaskossuth.

Az öreg egyébként fentebb említett becenevén volt inkább ismeretes. Egyszer fél napig kerestük a kis nógrádi faluban, de mivel polgári nevét emlegettük mindenkinek, csak csodálkozó tekintetekbe botlottunk. Aztán valaki elszólta magát, hogy Mürmi, és két perc múlva a kapujában álltunk. Hűséges kutyája, Nándi a németjuhász kísérte ki hozzánk. Beszélik egyszer hittérítők is megtalálták. A sztorit csak addig mesélik, hogy:
- Én most erre nem érek rá, de küldöm a Nándit, beszélgessenek.

A kedvenc sztorim azonban a disznóvágós. Mert olyan ugye minden faluba kell. Hát itt is volt. "A" család disznót vágni készült, de tűzifával nem álltak túl jól. Szóltak hát Mürminek, csapjon össze keveset, mer'hát maszek az neki is. Az öreg nem tiltakozott, fogta a Stihl-t, és munkához látott. Ahogy végeztek elő került a jóféle házi pálinka, falun így szokás. Meg elő került a szomszéd is a neszezésre ("B" család). Ez is szokás.
- Ferikém, vóna itten két köbméter, csapnád mán össze nekem is!
A maszek az maszek, de mint fentebb említettem, Mürminek elvei is voltak. Egyik ilyen, hogy fűrésszel nem dolgozik, ha már ivott. Szóval nem volt mit tenni.
- Itt hagyom a fűrészt, reggel jövök és megcsinálom!
Úgy is lett. 8 óra magasságában az öreg megjelent. "A" család néhány önkéntessel kiegészülve a fejét vakarászta az ól mellett.
- Mi van gyerekek? Hát a kó'bászt kéne mán tő'teni, nem a disznónak rimánkodni itten!
- Jáááááááááááááj, hamis ez. Nem merünk bémenni Ferikém...
- Tán segítsek?
- Az isten megáldjon! Segítesz?
- Segítek hát. De tokaszalonna nem lesz...
- Mindegy az, csak feküdjön má' a desznó!
Hát feküdt. Mürmi beröffentette a Stihl-t, kicsit túráztatta, majd benyújtotta az ól deszkái között. Gyors mozdulat felfelé, és meg volt oldva a probléma. A két köbméter cser meg kipucolta a láncot. Többen állítják, igaz volt...

42

Miért vagyunk itt? Mi az élet értelme? Mitől leszünk boldogok? Miért nem tudunk békében együtt élni?
Miért kérdezek ennyi mindent? Az élet tele van kérdésekkel. Tulajdonképpen a kérdések viszik előre a világot. Ha nincs, ami foglalkoztat egy droid leszel. Harcolsz a pénzért, az idő ellen. De egy algoritmus szerint vegetálni az nem élet. Ha a személyiséged felrajzolható egy folyamatábrával, akkor bizony robot vagy barátom!
De akkor mi bajom a kérdésekkel? Hát először is, hogy a válaszok szubjektívek. Ez önmagában még nem baj, de ezt igen ritkán ismerjük be. A kérdőjel lélektana egyszerű: jól körbejárjuk a témát, aztán egyenes ágon eljutunk a válaszig. Pont. Azért persze nyitva hagyunk egy kiskaput, mert mi van ha mégsem? Ergo a kérdőjel folyamatábra, ergo megint csak droidok vagyunk.
A másik probléma, hogy adódnak élethelyzetek, amikor túl sok a kérdőjel. Gyakorlatilag csak kérdések vannak, válaszokra halvány reménysugár sem. Ezt hívjuk mélypontnak, depressziónak, vezeklésnek, stb. Ilyenkor aztán leszarod, hogy Newton dejó, hogy eltöprengett azon miért esett azt alma a fejére. Igen, itt van az a kurva gravitáció ami húz lefelé, mint azt a hülye gyümölcsöt. Egyébként is, francnak kellett Évának beleharapni?
Hát itt tartok. A feldolgozatlan múlt, és a bizonytalan jövő zárójelébe zárva, de remélhetőleg nem megrekedve.
A válasz pedig... Mi is volt a kérdés?