Holnap HATEfő, ahogy én hívom a hét első napját. Ordít a szeretet az elnevezésből. De most várom. Illetve várom, hogy ez a hét véget érjen. Zsebbenyúlós, üres, vontatott, peches, átkozott napok. Kezdődött hogy HATEfőn elhoztam az autót, végre (majdnem) minden klapp. Minusz sokezer. Kedd reggel rögtön előztem is szabálytalanul ahogy kell, rendőrbácsik meg is állítottak. Minusz ötezer, és örüljek a helyszíni bírságnak. Ez rátett egy lapáttal az egyébként sem rózsás hangulatomra.
Okfejtegetés: a legszarabb azt elfogadni, amit az ember nem ért. Még ha tudja is, hogy talán jobb így, de valami idióta érzés belülről nem hagyja nyugodni. Valami hit, remény, kíváncsiság, ragaszkodás vagy valami átkozott hormon. Valami emberi.
Szombat estére tervezett programom volt. Bál. Hát nem az én világom, de fentebb említett okfejtegetést csűrve-csavarva meg tudnám magyarázni, miért lett betervezve. De most nem ez a lényeg. Hanem hogy akik számítottak rám nem értik miért mondtam le az utolsó pillanatban. Pedig tényleg csak azért, amiért mondtam is: nem volt kedvem hozzá, nem hiszem, hogy jól éreztem volna magam. Sajnálom. Tényleg. Minusz párezer. Két belépő ára, amit előre kifizettem. Ez van.
A hab a tortán, hogy mikor ma este hazaértem és felkapcsoltam a lámpát a szobámban, a villanykörte intenzív fény- és hangjelenségtől kisérve megadta magát. Mondom kicserélem. Csakhát a székemról nem értem föl rendesen, sikerült belecsimpaszkodnom és kitépnem az egészet a plafonból. Na, akkor hoztam be egy üveg bort. Megiszom még egy pohárral, aztán bármily furán is hangzik tőlem: csak hétfő lesz már végre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése